DrZebu blogja

Vártam már, hogy álruhámtól megszabaduljak, és ismét itthon lehessek, de külföldi tartózkodásomat mégis meghosszabbítottam. Kíváncsi voltam, hogy az Adventet hogyan ünnepelik arrafelé zebuk és a nem zebufélék. Kíváncsi voltam, hogy az Advent hetei azon, tőlünk nyugatra lévő országban tényleg az örömteli várakozással telnek-e vagy a végeláthatatlan vásárlással és örökös híradással arról, hogy a karácsonyi roham mikor kezdődik, mik a slágertermékek és családonként mennyit kell költeni ahhoz, hogy a Karácsony „áldott és békés” legyen.

Ott is vásárolnak ajándékokat karácsonyra, de anyagi helyzetükhöz viszonyítva kisebb értékekben. Az is igaz, hogy az anyagi jólétnek köszönhetően a vásárlás szenvedélyének egész évben folyamatosan hódolnak. Ott is minden ki van világítva, a fő útvonalak fényárban úsznak ugyanúgy, mint nálunk, de valahogy a hangulat mégis ünnepibb. Az ünnepibb hangulatot a lakosok varázsolják az utcákra. Talán azáltal válik ezen időszak ünnepivé, hogy ott a lakosok nincsenek agyonhajszolva, nincsenek tele gondokkal, és inkább figyelnek egymásra és a közelgő ünnepre. Hangulatukban inkább érezhető a varázslatos adventi várakozás, mint az év végi hajtás nyomasztó hatása. Kedvenc időtöltésük, hogy esténként vagy munka után rövid sétát tesznek a karácsonyi vásárban, és ilyenkor az ismerősök pár kedves és figyelmes szót váltanak egymással.

A pozitív jelzőkkel azért csínján kell bánni, mert errefelé is érhetik a Zebut meglepetések. Egy karácsonyi vásárban készített TV riportban az ott lévőknek ilyen kérdéseket tettek fel:

Kinek a születését ünnepeljük Karácsonykor? A legtöbb válaszoló a Télapót jelölte meg!

Mikor született Jézus Krisztus? A válaszolók nagy része szerint a középkorban, 800 vagy 1500 körül!

Voltak még egyéb, hasonlóan „nehéz” kérdések, melyekre a megkérdezettek az előzőekhez hasonló válaszokat adtak.
Elgondolkoztató valahol - elvonatkoztatva attól, hogy az emberek hívők-e vagy nem - hogy egy keresztény ország lakosaként nincsenek tisztában egyik legnagyobb egyházi ünnepünk alapjaival. Jó lenne, ha ezentúl a Karácsony nemcsak arról szólna, hogy az emberek mit, hol és mennyiért vásároltak, hanem arról is, hogy mit is várunk Advent alatt, és mit ünneplünk Karácsonykor.

Áldott békés ünnepeket kívánva.

Dr. Zebu

Gyerekkoromban szegények voltunk. Akkoriban mindenki szegény volt, de mi talán még az átlagnál is szegényebbek voltunk. Ma már értem az okát, szüleim a „rossz” oldalon voltak, és nem voltak hajlandóak a „jó” oldalra átállni. Inkább maradtunk azok, amik voltunk. Akkoriban sem volt kifogásom ez ellen, de ma már nagyon tisztelem őket állhatatosságukért. Igyekeztek, hogy én, mint egyetlen gyerek mindent megkapjak és semmiben se szenvedjek hiányt. Ez a „minden” inkább szellemi dolgokra terjedt ki, mint tárgyiakra.

Már lufit kapni is nagy eseménynek számított akkoriban. Ritkán kaptam lufit, de ezen alkalmakkor soha nem tudtam levetkőzni romboló hajlamomat. Nálam a lufik átlagéletkora öt perc és max fél óra között ingadozott. Ezért is hívott édesapám gyakran sintérnek.

Soha nem értette meg késztetésemet, hogy addig fújjam a lufit, míg egyszer csak eldurran és darabjaira szakadva szétrepül. Akkor én sem értettem, csak homályos elképzelésem volt az öröm forrásáról, de ma már talán világosabban látom.

Rendkívül tetszett, hogy - gyakorlatilag befektetés nélkül - a tér jelentős részét tudhattam a magaménak. Mindig arra törekedtem, hogy a lufi felfújásával még nagyobb és nagyobb teret hasítsak ki magamnak és csak magamnak. A kísérlet vége mindig egy nagy durranás volt, mely gyakran még fájdalmat is okozott.
Manapság nem hasonló játék folyik a világban? Zebu létemre úgy érzem, mintha számos követőm volna. A különbség az, hogy ők nem gumi lufikat fújnak, hanem mást, annak reményében, hogy mind tetemesebb és tetemesebb haszonra tesznek szert. Az odavezető út nem számít és a durranással sem számolnak, ugyanis az nem nekik fáj, a szétrepülő szilánkok nem őket csípik arcul.

A faragással könnyen elkészültem, de a végső stílus kialakításáig sok munka volt hátra. Sikerült úgy megtervezni és kivitelezni, hogy témája ellenére nem viseli magán sem a népi fafaragás, sem a szocreál jegyeit.

A munka neheze még ezután következett. Meg kellett még adni azt a végső jellegzetességet, ami megkülönbözteti a szokványostól, ami eltérővé és kissé megdöbbentővé teszi az alkotást.
Arra gondoltam, hogy a faragott rész síkjából, ki kell lépni és a kompozíciót a térben kell folytatni. Mivel pálinkafőzésről vagyis desztillációról van szó az átmenetet a sík és tér között a lepárló csöve jelentheti.

Valamiből kiálló cső szokatlan, de nem meglepő vagy megdöbbentő. A szobor hatása mozgással kapcsolatos, mely csak akkor látható, ha megnézitek az itt lévő videó felvételt.
Hitre nemcsak annak volt szüksége, aki a pálinkafőzési eljárást kidolgozta és akinek ezt a szobrot fagagtam, hanem nekem is, hogy sikerüljön mindazt kifejezni, amit mondani akartam. Ezért került fel az üst aljára az alábbi idézet.

“Minden lehetséges annak, aki hisz”Márk.9,23

Faragás közben egy régi, de igaz történet jutott eszembe. Az egyetem elvégzése után egy elegáns, sokak által irigyelt helyen kezdtem el dolgozni. Itt a kollégák ügyeltek arra, hogy napjában többször a folyóson sétáljanak, mintha a könyvtárba mennének, vagy onnan jönnének a hónuk alatt különböző külföldi folyóiratokkal. A gyűléseken vagy akár a folyosón is gyakran elhangzó kérdés volt, hogy olvastad-e, X.Y. professzor bizonyos folyóirat egy adott számában mit publikált. A választ meg sem várva a következő kérdés rögtön az volt, hogy vajon kipróbáltad-e ezt a nagyszerű ötletet saját kutatási területeden.
Continue reading

Hosszú ideje már annak, hogy a kötelező tanulmányaimat befejeztem. Szeptemberben, amikor a tanítás ismét elkezdődött a nebulók számára régi iskolámra és a tanévkezdésre gondoltam. Érdekes, hogy évtizedek távlatából mi az első gondolat, ami az ember eszébe jut az általános iskolára gondolva.

Bevallom, hogy nem az évtidezek óta koptatott, agyonfirkált padok vagy a padokra irt puskák ugrottak be elsőnek, hanem az osztályok falára kiaggatott jelmondatok. A jelmondatokat általában a tábla fölé akasztották. Gondolom ennek az volt az oka, hogy a diákok, akik elméjük pallérozásában nem jeleskedtek legalább ideológiailag pallérozódjanak és ezen mondatokat olvassák szüntelen.

Abban az iskolában, ahová én jártam tantermenként két mondat váltogatta egymást. Az egyik egy József Attila idézet volt:

„Dolgozni csak pontosan és szépen, mint csillag megy az égen, úgy érdemes”

A másik idézet:

„Lenin élt
Lenin él
Lenin élni fog”

A fenti jelmondatokkal kapcsolatban néhány szót szeretnék szólni az akkori társadalmi propaganda és a valóság közötti ellentmondásról, továbbá az Örökkévalóságról.
Continue reading

A faragáshoz használt anyag nagyban meghatározza a mű hangulatát és az ábrázolás módját. Részben kényelmi okokból, részben pedig azért, mert amit faragni kívánok azt falra szánom kiakasztani, megmunkálandó anyagként a fát választottam.

Hazánkban a fából készült művek nagy hányada egyszerűen a népművészet vagy népi fafaragás kategóriájába tartozik. Ettől a kategóriától elég nehéz elhatárolódni, nehéz innen kitörni. Még a figurális fafaragások is a népi fafaragás elemeit hordozzák magukon. A fa előnye viszont, hogy egy kép megjelenítése egyszerű. Ügyelni kell, hogy a kép faragásakor a szocreál stílust még csak ne is érintsük.

Számomra a legnagyobb problémát az okozza, hogy a fát mivel kombináljuk annak érdekében, hogy az abból készült alkotás alaphangulata megváltozzon, és így a mű egésze a szemlélő gondolatait más irányba, a meglepetés vagy megdöbbenés irányába terelje.

Ennyit az elmélkedésről. Inkább bemutatok néhány képet, mely a kezdeti lépésekről számol be.

Szokásos kelet-európai valómhoz képest álruhát öltöttem, vasalt nadrágot, színben hozzá illő inget, nyakkendőt, zakót és fekete cipőt vettem. Hogy álcám még tökéletesebb legyen, hanyagul magamhoz vetettem egy notebookot is.

Repülőre ültem és utána vonatra, hogy elérjem a kitűzött célállomást kontinensünk nyugatibb felén.
Szeretek repülni. A repülő egy különleges mikrokörnyzetet teremt, ahol a gravitáció és a Bernoulli törvényből adódó felhajtóerő küzd egymással. De én, mint utas ebből mit sem észlelek - csak azt, hogy a külvilág ki van zárva és nyugodtan lehet beszélgetni vagy olvasni. Ilyenkor inkább olvasni szoktam, és a világirodalom több remekét már kiolvastam a felhők felett.

Landolás után még kb. egy órás vonatozás állt előttem. Pechemre elfelejtettem megnézni a menetrendben az érkezés időpontját, ezért nem tudtam meddig fog tartani az utazás. A felszálláskor a vonaton a boxban egyedül ültem, majd röviddel ezután csatlakozott egy fiatal hölgy. Megjelenése nem sokat árult el, kora 25 év körül lehetett. Ő egy könyv olvasásában merült el, én pedig számítógépemet vettem elő és elkezdtem írni blogomat, illetve az előző bejegyzés befejezésén szorgoskodtam.

Mindketten látszólag belemerültünk teendőnkbe és látszólag megfeledkeztünk egymásról. Én az egyik bejegyzést befejezve lehajtottam a notebook fedelét és – mivel nem tudtam, hogy mikor érkezik a vonat az állomásomra – azon tűnődtem, hogy kikapcsoljam-e a gépet vagy maradt még elég idő egy korábbi cikk átolvasására és korrigálására. Mivel úgy gondoltam, hogy még kb. 20-25 km volt hátra a célállomásig folytattam kedvenc tevékenységemet.

Mikor leszálláshoz készülődtünk útitársnőm egy összehajtott kis cédulát nyújtott felém, melyre ez volt írva: Für Sie (Önnek) és arra kért félénken, hogy ha van időm olvassam el, majd rögtön eltűnt a leszálló utasok között.
Continue reading

A pálinkafőzést nevezhetjük az egyik legsikeresebb hazai sportnak. Azért sport, mert hivatalosan engedély nélkül nem művelhető, de mégis mindenki űzi. Főleg a rendszerváltás előtt volt divatban, mikor a választékot a Lánchíd Brandy, a fekete címkés cseresznyepálinka és a vodka alkotta. Ilyen választék mellett a zugpálinkafőzdék termékei valósággal a kánaánt jelentették.

Mindenki főzött otthon pálinkát a legelképesztőbb műszaki megoldásokat alkalmazva. A kezdők kuktát használtak, és a súlyszelepet eltávolítva a csonkra gyógyszertárban kapható, beöntéshez használt gumicsövet húztak. Általában nem tudták megoldani a gőzök kondenzálását, így a konyhai tüzek gyakoriak voltak. Az elkészült nedűnek viszont sokszor rózsaszin árnyalata volt, és némi gumiaromát is tartalmazott. Azon készülékek, melyek vízhűtéssel működtek valóságos csodaszámba mentek. Ezek a készülékek voltak akkor a házi pálinkafőzők Jaguárjai.

Egyik készülékkel sem lehetett egzakt módon követni a desztillációt, csak kóstolgatással. A gyakori kóstolgatás vége az volt, hogy a pálinka főzője éjfélre taj részeg lett. A szomszédok így értesültek arról, hogy abban a háztömbben valaki pálinkát főzött. Ha valami véletlen során a pálinka főzőjének mégsem sikerült berúgnia, akkor a forró lepárlási maradék vécékagylóba történő kiöntésekor felszabaduló penetrális bűz informált mindenkit. Az információközlésnek ez volt a leghatékonyabb módja, ugyanis ilyenkor nemcsak a háztömbben, hanem kb. egy kilométeres körzetben mindenki értesült az örömteli eseményről és annak sikeres befejezéséről.
Continue reading

Zebu és nem Zebulon, aki ezen cikkeket irja. Zebu egy afrikai kérődző, egy púpos és meglehetősen lusta állat. IQ faktoráról nincs információm (mint kérődzőnek nem lehet túl magas), de egy ilyen nem éppen szimpatikus lénynek is lehet azért véleménye a körülötte zajló világról.

Meglepő, hogy a veleszületett lustaságát legyőzve klaviatúrát ragad, és a néhány elkészült szobrocska mellett írásban próbálja kifejezni, hogy mi is az a világban, amit másképpen lát, mint a tömeg. Lehet, hogy éppen azért lát sok mindent másként, mert ő egy Zebu? A Zebuk magányosak, és ha csoportban élnek is, akkor is csak kis közösségekben. Ez a mesterséges és a természetükből adódó elszigeteltség hozzájárul ahhoz, hogy a körülöttük zajló világot megfelelő távolságból és távolságtartással szemléljék, ami némi kirekesztettséget vagy önkirekesztést eredményez.

Az önkirekesztésnek is megvannak az előnyei: így egy olyan tűzfalat építhet maga és környezete közé, mely csak a Zebuspecifikus információkat engedi át és engedi befogadni. A többit hagyja a világban cirkulálni, és két kérődzés között elmélázhat azok hatásán. Klaviatúrára csak akkor rakja patáit, ha már úgy érzi, hogy napi rendszeres kérődzéséből is kizökkentették.

Mikor a népi motívumokról írtam nem gondoltam volna, hogy még előkerülnek olyan, múltat idéző tárgyak, melyeket valaha én készítettem. Ilyen a kályhacsempe, melyről már szót ejtettem és az a sablon, melynek segítségével a csempéket készítettem.

A sablont barátom őrizte meg, akinek csempékből álló előtétlapot készítettem a kályhájához.

Mikor szeretettel megmutatta a sablont meglepődtem, hogy az eltelt évtizedek során a faminta mennyire megőrizte a gyártási technológia nyomait. A faragási felületekbe beragadva még most is jól látható a hintőpor, aminek az volt a feladata, hogy a csempe nedves, tapadós agyagfelületét sérülésmentesen el lehessen választani a gyártóforma felületétől. Hangsúlyozom, nem tudom és azóta sem néztem utána, hogy a profik ezen problémát miként oldják meg - nekünk ez jutott az eszünkbe. Korrekt módon nem is nekem, hanem feleségemnek, aki hasonlatként a sütőforma liszttel történő beszórását említette.

Az alábbi képeken a formát és az annak segítségével készült barna és zöld Szinű csempéket mutatom meg. Sajnos a zöld csempékből kevés maradt, és azokon is meglátszik az idő foga.

Már nem emlékszem, hogy ez a polc az egyik első vagy talán utolsó olyan faragásom volt, amely népi motívumokat tartalmaz.

Az viszont a mai napig megmaradt az emlékezetemben, hogy a faragáshoz szükséges, megfelelő alapanyag beszerzése milyen nehézségekkel járt.

A keményfa hiámycikk volt abban az időben, és fatelepen nem lehetett vásárolni. A polc anyagához úgy jutottam hozzá, hogy valaki megajándékozott egy darab rönkfával, és azt vágattuk fel deszkává. Természetesen ilyen esetben a rönk mérete meghatározta, hogy mit lehetett abból készíteni. A másik probléma az volt, hogy ilyen esetben az ember mindig a maximumra törekedett, a rendelkezésre álló faanyagból a lehető legnagyobb tárgyat kivánta létrehozni. Rontásra nem volt lehetőség, mert az elrontott fa nem volt pótolható.

Ez a spórolás és nagyot akarás rányomta a bélyegét a kész műre, mivel megfelelő anyag hiányában a polcok olyan vékony fából készültek, hogy azok a legkisebb súly alatt is meghajlottak.

A szív természetesen mást akart, hiszen ezt a polcot Édesanyámnak faragtam ajándékul Karácsonyra.