DrZebu blogja

Megvallom öszintén, hogy a celeb megformálásával nehéz fába vágtam a fejszémet, mert számomra az egynyári virágokhoz hasonlítanak, és mire kezdeném valamelyiket megismerni, addigra rég eltűnik. Talán ez az oka annak, hogy egy maradandó anyagot választva próbálok emléket állítani tiszavirág életú karrierjüknek.

Faragás közben a legnagyobb problémát az okozta, hogy a celebekre gondolva örökké volt kutyám képére asszociáltam. Kutyám tényleg egy celeb volt. A környéken mindemki ismerte, de nem mindenki szerette. Hogy ezen ismertségét minek köszönhette jobb részleteiben nem taglalni, de az biztos, hogy rövid földi pályafutása botrányokban volt gazdag. Az emberi celebektől talán csak az különböztette meg, hogy ő nem tudatosan törekedett a hírnévre és botrányokra, csak egyszerűen hülye volt.

A fenti néhány képpel szeretném bemutatni a fázisokat, ahogy a kő átalakult, és azt a formát öltötte, ahogyan én látom a celebeket. Érdemes a lap alján lévő videot is megnézni, mely „gondolkozás közben” mutatja őket.

embedded by Embedded Video

Download Video

2002 óta mintha a társadalom szerkezetében egy jelentős átrendeződés lenne megfigyelhető. A ki sem alakult középosztály úgy eltűnt, hogy annak már a nyoma sem fedezhető fel, de helyette megjelent egy csoport, a celeb, akiknek száma mára úgy megnőtt, hogy nyugodt szívvel osztálynak is lehetne hívni őket.
A Celebek az utóbbi időben tagozódáson is átmentek, és rangjuknak, nagyságuknak megfelelően különböző csoportokat, kasztokat alkotnak.

Nyugodtan beszélhetünk egy új jelenségről a „celebizációról”, melynek jellemzői már az induláskor kialakultak.

Mindegy hogy hogyan, miképpen, mindegy, hogy milyen úton, csak híressé válni és híres maradni.

A celebizáció kulcsszava és egyben ars poeticája a „mindegy” szóban jelenik meg. Alapjában nem azzal van probléma, ha valaki híres akar lenni, és célja elérése érdekében éveken keresztül keményen tanul, dolgozik, majd útja végén olyan alkotást vagy alkotásokat hagy maga után, melyre évek, évtizedek, talán századok múltán is emlékezni fognak. Az ilyen embereket nem celebeknek és nem sztároknak hívják, hanem egyszerűen művészeknek vagy híres embereknek. Azt, hogy ismertek lettek szakmai körökben vagy országosan megfelelő alázattal viselik, és a hírnevet inkább szorgalmuknak tulajdonítják, mint különleges adottságaiknak, tehetségüknek. Hétköznapjaik csendesen és főleg botrányoktól mentesen telnek. Sajnos róluk napjainkban egyre kevesebbet hallani, mivel manapság csak celebnek lenni a kifizetődő.

A nép sokasága a király dicsősége; a nép elfogyása pedig az uralkodó romlása.
Péld. 14,28

Kinek vagy minek a hibája, hogy a híres emberek eltűnőfélben vannak, és helyüket a celebek foglalják el? Ennek a kérdésnek a megválaszolása nem az én feladatom. Én, mint egy Zebu inkább megpróbálok egy Celeb szobrot készíteni úgy, ahogyan én látom őket. Remélem a következő alkalommal már néhány képet is be tudok mutatni az alakuló műről. Jelenleg csak azt a darab követ tudom megmutatni, mely reményim szerint Celebbé fog alakulni.

Ha valaki autót kíván vezetni fölösleges a bölcsnek tűnő kérdést feltenni, hogy mi volt előbb, a tyúk, avagy a tojás. Természetesen ebben az esetben a jogosítványt kell először megszerezni, és csak utána van értelme gondoskodni az autóról. Arról már lehet vitatkozni, hogy a kezdő vezető milyen autón próbálgassa szárnyait és tökéletesítse tudását. Az esetek túlnyomó többségében a lepukkant öreg családi autót kapja meg, mondván, hogy jó ez neki, és a családfő feszít a vadonatúj csillogó járgányban. Természetesen más eshetőségek is vannak, mint például kap egy új vagy használt autót vagy megosztják vele a család tulajdonában lévő egyetlen, féltett járművet.

Minap tőlünk nyugatra jártam és faltam a kilométereket az autópályán. A „faltam a kilométereket” kijelentés természetesen nagyképű, mivel egy Zebuhoz illően kissé megfontoltan, ha nem is poroszkálva haladtam. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a felhajtó sávból egy piros sportautó közeledik felém. Ez - modern szóval - dögös autó volt, mely csak úgy tapadt az úthoz. Pár autóval előttem sorolt be a szélső, leglassúbb sávba. Az volt a feltűnő számomra, hogy kis idő elteltével nem hogy nőtt, hanem inkább csökkent a távolság köztünk, ugyanis az ott haladó autósok a sportautó által diktált tempót nem bírták, és sorra megelőzték. Végezetül minden autó elfogyott köztünk, és közvetlen rálátásom volt a műszaki csodára. A típusát még nem tudtam megállapítani, de arra lettem figyelmes, hogy hátul, a rendszámtábla mellett egy idegen nyelvű, tanuló vezetőre figyelmeztető tábla van elhelyezve. Egy kis gázt adtam, és akkor már ki tudtam venni a Ferrari jelvényt.

Erős késztetésem volt, hogy én is megelőzzem és dicsekedjek nem létező ügyességemmel. Végül is a lustaság győzött, és a Ferrari mögött poroszkálva faltam tovább a kilométereket, miközben azt próbáltam megfejteni, hogy mi lehet az oka annak, hogy valaki ilyen drága és nagy teljesítményű autón tanul vezetni? Például a feltűnési vágy hajtja, vagy a családnak talán nincs pénze második autóra, vagy valami más?

A lehetséges eshetőségeket számba véve arra a megállapításra jutottam, hogy az illető valójában magyar, akinek már előre lezsírozott helye van a Ferrari gyári csapatában, és most próbálja igazolni az arra való jogosultságát.

Nem nagy felismerés az, ha egy zebu elutazik, akkor bizonyos idő eltelte után haza is kell jönnie. Jó érzés ismét hazajönni, megszokott neszeket hallani és ételeket enni, ismerős szagokat érezni, valamint nap, mint nap ismerős arcokat látni és üdvözlésként egy-egy kedves szóval köszönteni a barátokat. Ez a megszokott utáni vágyakozás egy hosszabb távollét után már az indulás napján hatalmába keríti az utazót, és a hazafelé tartó repülőn már olyan érzése van, mintha hazai földön lenne.

Az utazás napján korán kiértem a repülőtérre és az elsők között szálltam be a gépbe. Rövid repülőútra készülődtem, ölemben egy magyar nyelvű könyvvel éppen a szemüvegem kerestem, mikor egy fiatal lány vetette bele magát a mellettem lévő üres ülésbe. Annyira laza volt, hogy a télikabátját sem vette le, csak ülő helyzetében karjait húzta ki annak ujjaiból. Feléje fordulva idegen nyelven egy rövid köszönéssel üdvözöltem, mivel első látásra nem tudtam megállapítani nemzetiségét. Neveltetésemnél fogva belém verték, hogy ha az ember olyan helyen van, ahol hosszabb vagy rövidebb időt fog eltölteni mások jelenlétében, akkor egy rövid köszönéssel illik megtisztelni a másikat. Ezen szokás az európai nagyvárosokban kezd kiveszni, de vidéken idehaza és külföldön is erősen tartja magát. Útitársnőmről ezen udvarias gesztus úgy pattant vissza, mint ahogyan a tűzfal veri vissza a számára gyanús vírussal fertőzött küldeményeket.

Ezt követően mindketten saját olvasmányunkba temetkeztünk. A különbség az volt, hogy abban, amit én olvastam betűk voltak, melyek szavakat, a szavak pedig mondatokat alkottak. Amit ő olvasott, az inkább csak képekből állt, az oldalak csak nagy ritkán voltak betűkkel tagolva. Távolról belepislantva újságjába pár szót sikerült kisilabizálnom, és azzal nyugtatgattam magam, hogy rossz nyelven üdvözöltem és köszönésem ezért siklott el a füle mellett. A jegyzetelésnek érdekes módjára lettem figyelmes. Azon oldalakat, ahol feltehetően valami számára érdekes információval találkozott a lány laza egyszerűséggel kitépte és a zsebébe gyűrte. Ezen oldalak mind kizárólag képes információt tartalmaztak, melyek trendi divat irányzatokkal voltak kapcsolatban.

Landolás után a gép még alig állt be a helyére mikor útitársam felpattanva előrerohant, hogy elsőként szállhasson ki a gépből. Gondolom, a sors fintora lehetett, hogy én, aki udvariasan kivártam a sorom, vele egy időben értem ki a repülőtér kijáratához. A kijáratnál megállva egy magyar rendszámú, hatalmas autó gördült oda hozzá. A gépkocsiból egy fiatalember ugrott ki, és ha szóban nem is, de másképp köszöntötték egymást.

Vártam már, hogy álruhámtól megszabaduljak, és ismét itthon lehessek, de külföldi tartózkodásomat mégis meghosszabbítottam. Kíváncsi voltam, hogy az Adventet hogyan ünnepelik arrafelé zebuk és a nem zebufélék. Kíváncsi voltam, hogy az Advent hetei azon, tőlünk nyugatra lévő országban tényleg az örömteli várakozással telnek-e vagy a végeláthatatlan vásárlással és örökös híradással arról, hogy a karácsonyi roham mikor kezdődik, mik a slágertermékek és családonként mennyit kell költeni ahhoz, hogy a Karácsony „áldott és békés” legyen.

Ott is vásárolnak ajándékokat karácsonyra, de anyagi helyzetükhöz viszonyítva kisebb értékekben. Az is igaz, hogy az anyagi jólétnek köszönhetően a vásárlás szenvedélyének egész évben folyamatosan hódolnak. Ott is minden ki van világítva, a fő útvonalak fényárban úsznak ugyanúgy, mint nálunk, de valahogy a hangulat mégis ünnepibb. Az ünnepibb hangulatot a lakosok varázsolják az utcákra. Talán azáltal válik ezen időszak ünnepivé, hogy ott a lakosok nincsenek agyonhajszolva, nincsenek tele gondokkal, és inkább figyelnek egymásra és a közelgő ünnepre. Hangulatukban inkább érezhető a varázslatos adventi várakozás, mint az év végi hajtás nyomasztó hatása. Kedvenc időtöltésük, hogy esténként vagy munka után rövid sétát tesznek a karácsonyi vásárban, és ilyenkor az ismerősök pár kedves és figyelmes szót váltanak egymással.

A pozitív jelzőkkel azért csínján kell bánni, mert errefelé is érhetik a Zebut meglepetések. Egy karácsonyi vásárban készített TV riportban az ott lévőknek ilyen kérdéseket tettek fel:

Kinek a születését ünnepeljük Karácsonykor? A legtöbb válaszoló a Télapót jelölte meg!

Mikor született Jézus Krisztus? A válaszolók nagy része szerint a középkorban, 800 vagy 1500 körül!

Voltak még egyéb, hasonlóan „nehéz” kérdések, melyekre a megkérdezettek az előzőekhez hasonló válaszokat adtak.
Elgondolkoztató valahol - elvonatkoztatva attól, hogy az emberek hívők-e vagy nem - hogy egy keresztény ország lakosaként nincsenek tisztában egyik legnagyobb egyházi ünnepünk alapjaival. Jó lenne, ha ezentúl a Karácsony nemcsak arról szólna, hogy az emberek mit, hol és mennyiért vásároltak, hanem arról is, hogy mit is várunk Advent alatt, és mit ünneplünk Karácsonykor.

Áldott békés ünnepeket kívánva.

Dr. Zebu

Gyerekkoromban szegények voltunk. Akkoriban mindenki szegény volt, de mi talán még az átlagnál is szegényebbek voltunk. Ma már értem az okát, szüleim a „rossz” oldalon voltak, és nem voltak hajlandóak a „jó” oldalra átállni. Inkább maradtunk azok, amik voltunk. Akkoriban sem volt kifogásom ez ellen, de ma már nagyon tisztelem őket állhatatosságukért. Igyekeztek, hogy én, mint egyetlen gyerek mindent megkapjak és semmiben se szenvedjek hiányt. Ez a „minden” inkább szellemi dolgokra terjedt ki, mint tárgyiakra.

Már lufit kapni is nagy eseménynek számított akkoriban. Ritkán kaptam lufit, de ezen alkalmakkor soha nem tudtam levetkőzni romboló hajlamomat. Nálam a lufik átlagéletkora öt perc és max fél óra között ingadozott. Ezért is hívott édesapám gyakran sintérnek.

Soha nem értette meg késztetésemet, hogy addig fújjam a lufit, míg egyszer csak eldurran és darabjaira szakadva szétrepül. Akkor én sem értettem, csak homályos elképzelésem volt az öröm forrásáról, de ma már talán világosabban látom.

Rendkívül tetszett, hogy - gyakorlatilag befektetés nélkül - a tér jelentős részét tudhattam a magaménak. Mindig arra törekedtem, hogy a lufi felfújásával még nagyobb és nagyobb teret hasítsak ki magamnak és csak magamnak. A kísérlet vége mindig egy nagy durranás volt, mely gyakran még fájdalmat is okozott.
Manapság nem hasonló játék folyik a világban? Zebu létemre úgy érzem, mintha számos követőm volna. A különbség az, hogy ők nem gumi lufikat fújnak, hanem mást, annak reményében, hogy mind tetemesebb és tetemesebb haszonra tesznek szert. Az odavezető út nem számít és a durranással sem számolnak, ugyanis az nem nekik fáj, a szétrepülő szilánkok nem őket csípik arcul.

A faragással könnyen elkészültem, de a végső stílus kialakításáig sok munka volt hátra. Sikerült úgy megtervezni és kivitelezni, hogy témája ellenére nem viseli magán sem a népi fafaragás, sem a szocreál jegyeit.

A munka neheze még ezután következett. Meg kellett még adni azt a végső jellegzetességet, ami megkülönbözteti a szokványostól, ami eltérővé és kissé megdöbbentővé teszi az alkotást.
Arra gondoltam, hogy a faragott rész síkjából, ki kell lépni és a kompozíciót a térben kell folytatni. Mivel pálinkafőzésről vagyis desztillációról van szó az átmenetet a sík és tér között a lepárló csöve jelentheti.

Valamiből kiálló cső szokatlan, de nem meglepő vagy megdöbbentő. A szobor hatása mozgással kapcsolatos, mely csak akkor látható, ha megnézitek az itt lévő videó felvételt.
Hitre nemcsak annak volt szüksége, aki a pálinkafőzési eljárást kidolgozta és akinek ezt a szobrot fagagtam, hanem nekem is, hogy sikerüljön mindazt kifejezni, amit mondani akartam. Ezért került fel az üst aljára az alábbi idézet.

“Minden lehetséges annak, aki hisz”Márk.9,23

Faragás közben egy régi, de igaz történet jutott eszembe. Az egyetem elvégzése után egy elegáns, sokak által irigyelt helyen kezdtem el dolgozni. Itt a kollégák ügyeltek arra, hogy napjában többször a folyóson sétáljanak, mintha a könyvtárba mennének, vagy onnan jönnének a hónuk alatt különböző külföldi folyóiratokkal. A gyűléseken vagy akár a folyosón is gyakran elhangzó kérdés volt, hogy olvastad-e, X.Y. professzor bizonyos folyóirat egy adott számában mit publikált. A választ meg sem várva a következő kérdés rögtön az volt, hogy vajon kipróbáltad-e ezt a nagyszerű ötletet saját kutatási területeden.
Continue reading

Hosszú ideje már annak, hogy a kötelező tanulmányaimat befejeztem. Szeptemberben, amikor a tanítás ismét elkezdődött a nebulók számára régi iskolámra és a tanévkezdésre gondoltam. Érdekes, hogy évtizedek távlatából mi az első gondolat, ami az ember eszébe jut az általános iskolára gondolva.

Bevallom, hogy nem az évtidezek óta koptatott, agyonfirkált padok vagy a padokra irt puskák ugrottak be elsőnek, hanem az osztályok falára kiaggatott jelmondatok. A jelmondatokat általában a tábla fölé akasztották. Gondolom ennek az volt az oka, hogy a diákok, akik elméjük pallérozásában nem jeleskedtek legalább ideológiailag pallérozódjanak és ezen mondatokat olvassák szüntelen.

Abban az iskolában, ahová én jártam tantermenként két mondat váltogatta egymást. Az egyik egy József Attila idézet volt:

„Dolgozni csak pontosan és szépen, mint csillag megy az égen, úgy érdemes”

A másik idézet:

„Lenin élt
Lenin él
Lenin élni fog”

A fenti jelmondatokkal kapcsolatban néhány szót szeretnék szólni az akkori társadalmi propaganda és a valóság közötti ellentmondásról, továbbá az Örökkévalóságról.
Continue reading

A faragáshoz használt anyag nagyban meghatározza a mű hangulatát és az ábrázolás módját. Részben kényelmi okokból, részben pedig azért, mert amit faragni kívánok azt falra szánom kiakasztani, megmunkálandó anyagként a fát választottam.

Hazánkban a fából készült művek nagy hányada egyszerűen a népművészet vagy népi fafaragás kategóriájába tartozik. Ettől a kategóriától elég nehéz elhatárolódni, nehéz innen kitörni. Még a figurális fafaragások is a népi fafaragás elemeit hordozzák magukon. A fa előnye viszont, hogy egy kép megjelenítése egyszerű. Ügyelni kell, hogy a kép faragásakor a szocreál stílust még csak ne is érintsük.

Számomra a legnagyobb problémát az okozza, hogy a fát mivel kombináljuk annak érdekében, hogy az abból készült alkotás alaphangulata megváltozzon, és így a mű egésze a szemlélő gondolatait más irányba, a meglepetés vagy megdöbbenés irányába terelje.

Ennyit az elmélkedésről. Inkább bemutatok néhány képet, mely a kezdeti lépésekről számol be.

Szokásos kelet-európai valómhoz képest álruhát öltöttem, vasalt nadrágot, színben hozzá illő inget, nyakkendőt, zakót és fekete cipőt vettem. Hogy álcám még tökéletesebb legyen, hanyagul magamhoz vetettem egy notebookot is.

Repülőre ültem és utána vonatra, hogy elérjem a kitűzött célállomást kontinensünk nyugatibb felén.
Szeretek repülni. A repülő egy különleges mikrokörnyzetet teremt, ahol a gravitáció és a Bernoulli törvényből adódó felhajtóerő küzd egymással. De én, mint utas ebből mit sem észlelek - csak azt, hogy a külvilág ki van zárva és nyugodtan lehet beszélgetni vagy olvasni. Ilyenkor inkább olvasni szoktam, és a világirodalom több remekét már kiolvastam a felhők felett.

Landolás után még kb. egy órás vonatozás állt előttem. Pechemre elfelejtettem megnézni a menetrendben az érkezés időpontját, ezért nem tudtam meddig fog tartani az utazás. A felszálláskor a vonaton a boxban egyedül ültem, majd röviddel ezután csatlakozott egy fiatal hölgy. Megjelenése nem sokat árult el, kora 25 év körül lehetett. Ő egy könyv olvasásában merült el, én pedig számítógépemet vettem elő és elkezdtem írni blogomat, illetve az előző bejegyzés befejezésén szorgoskodtam.

Mindketten látszólag belemerültünk teendőnkbe és látszólag megfeledkeztünk egymásról. Én az egyik bejegyzést befejezve lehajtottam a notebook fedelét és – mivel nem tudtam, hogy mikor érkezik a vonat az állomásomra – azon tűnődtem, hogy kikapcsoljam-e a gépet vagy maradt még elég idő egy korábbi cikk átolvasására és korrigálására. Mivel úgy gondoltam, hogy még kb. 20-25 km volt hátra a célállomásig folytattam kedvenc tevékenységemet.

Mikor leszálláshoz készülődtünk útitársnőm egy összehajtott kis cédulát nyújtott felém, melyre ez volt írva: Für Sie (Önnek) és arra kért félénken, hogy ha van időm olvassam el, majd rögtön eltűnt a leszálló utasok között.
Continue reading