DrZebu blogja

A disznóvágás ismét divatba jött. Ennek oka talán az, hogy az emberek bizalma jelentősen csökkent az ismeretlen összetételű és uniformizált ízű élelmiszerekkel szemben. Lassan mindenki szeretné tudni, hogy mit eszik, és az egyen ételektől elszakadva vágyakoznak a régi, már majdnem elfelejtett ízek után.

A vidék privilégiuma disznóvágás szempontjából megszűnt. Ma már disznót vágnak elegáns budai villák kertjében éppen úgy, mint vitorlás kikötőkben. A különbség csak annyi, hogy ezen helyszínekre az állatot már levágott és megtisztított állapotban szállítják. Hasonlóság viszont az, hogy egyformán sok pálinka fogy minden helyszínen.

Valahogy a szegény disznók is tudják, hogy a korral haladniuk kell. Ma már több kolbásznak valót termelnek, miközben az egyéb disznótoros alapanyagok mennyisége minimálisra csökkent. Ez oly tökéletesen sikerült, hogy egy utóbbi disznóvágáson már arról panaszkodtak, hogy rengeteg húshoz jutottak, de a szokásos disznótoroshoz szükséges alapanyaguk alig volt. Abált szalonnáról nem is beszélve, melyből oly kevés volt, hogy a helyszínen, a kóstolgatás során rögtön el is fogyott. Az üres tálat nézve jutott eszembe, hogy abált szalonna területén már utolértük a fejlett nyugatot.

Sok-sok évvel ezelőtt vacsora meghívásom volt Európa egyik gasztronómiai nagyhatalmának számító országban. A vacsora este tíz órakor kezdődött. Azon töprengtem, miközben az első fogást hozták, hogy vajon hajnali két óra előtt vagy után fogjuk az éttermet elhagyni. Pazar vacsorában volt részünk, melyhez kifogástalan borokat szolgáltak fel. Az étkezés a csúcspontját rögtön az első fogás elfogyasztása során elérte, mikor is tányérunkon kis abált szalonna darabok voltak. Mindenki tányérja pillanatok alatt kiürült. Vendéglátóm nem kis iróniával jegyezte meg, hogy ezen étel régen a szegények eledele volt, most meg a gazdagoké. Mint a fenti példa mutatja, ebben a tekintetben már mi is utolértük, ha ugyan le nem hagytuk Nyugat-Európát. Kérdés csak annyi, hogy a többi területen hol állunk?

Múltkoriban hallottam a médiában, hogy Budapest egy bizonyos körzetében az ott lakók kérésére vezették be a fizetős parkírozást. A riportalany szerint kérésüket a lakók azzal indokolták, hogy környékükön rendet szeretnének a parkírozás területén. Bevallom, hogy én is ezen a környéken lakom, de bennem hasonló kérés eddig nem fogalmazódott meg. Azért sem fogalmazódott meg, mert ahol utcai parkoló automaták vannak ott csak bosszúság éri az autóst.

Talán ez az oka annak, hogy lassan kezdek kiszorulni az utcai parkírozásból, és ha menedékre van szükségem, akkor inkább a parkolóházakat vagy a mélygarázsokat választom. Múltkoriban is mentem valahová, és autómat egy bevásárló központ mélygarázsában hagytam.
Nem tudom, hogy mi az oka annak, de a bevásárló központokban történő parkírozás során mindig valami zebus dolgot, magyarul hülyeséget csinálok. Talán a dolgok nyitja abban keresendő, hogy az értelmetlen vásárlást és pénzköltést nem tekintem életem fő céljának, és ezért ezen területeket nem érzem életteremnek. Viselt dolgaim a bevásárló központok parkírozóiban nem abban nyilvánulnak meg, hogy ki és beálláskor autókat török össze, hanem egyszerűen abban, hogy mire visszatérek, általában nem találom az autómat. Ez nem rövid memóriámmal magyarázható, hanem inkább azzal, hogy a parkírozó egységek elkülönítése általában egyedi belső jelrendszereken alapul, olyanokon, melyeket - ritka látogató lévén - még nem volt módomban begyakorolni.

Legutolsó alkalommal is így jártam. Már akkor feltűnést keltettem a parkolóra vigyázó őrben, mikor autómmal begördültem a parkoló üresen álló szárnyába, majd az autóból kiszállva valamely, a hely azonosítására alkalmas jelet, pl. számot kezdtem el keresni. Keresgélésem elég feltűnő lehetett, mert az őr kedvesem hozzám lépve megkérdezte, hogy miben lehetne segítségemre, majd elmagyarázta, hogy itt a különböző részeket más-más színekkel jelölik. Ezen hasznos információ birtokában nyugodtam mentem az előttem álló megbeszélésre. Két órával később a megbeszélésről visszatérve ismét eléggé feltűnő jelenség voltam, mert egy parkoló őr mellett elhaladva halkan csak annyit hallottam: egy emelettel lejjebb. Mikor végre megtaláltam az odavezető utat, és az eggyel lejjebb fekvő szintre jutottam egy ott álló őr csak annyit mondott: a sárga traktus felé.

Megvallom öszintén, hogy a celeb megformálásával nehéz fába vágtam a fejszémet, mert számomra az egynyári virágokhoz hasonlítanak, és mire kezdeném valamelyiket megismerni, addigra rég eltűnik. Talán ez az oka annak, hogy egy maradandó anyagot választva próbálok emléket állítani tiszavirág életú karrierjüknek.

Faragás közben a legnagyobb problémát az okozta, hogy a celebekre gondolva örökké volt kutyám képére asszociáltam. Kutyám tényleg egy celeb volt. A környéken mindemki ismerte, de nem mindenki szerette. Hogy ezen ismertségét minek köszönhette jobb részleteiben nem taglalni, de az biztos, hogy rövid földi pályafutása botrányokban volt gazdag. Az emberi celebektől talán csak az különböztette meg, hogy ő nem tudatosan törekedett a hírnévre és botrányokra, csak egyszerűen hülye volt.

A fenti néhány képpel szeretném bemutatni a fázisokat, ahogy a kő átalakult, és azt a formát öltötte, ahogyan én látom a celebeket. Érdemes a lap alján lévő videot is megnézni, mely „gondolkozás közben” mutatja őket.

embedded by Embedded Video

Download Video

2002 óta mintha a társadalom szerkezetében egy jelentős átrendeződés lenne megfigyelhető. A ki sem alakult középosztály úgy eltűnt, hogy annak már a nyoma sem fedezhető fel, de helyette megjelent egy csoport, a celeb, akiknek száma mára úgy megnőtt, hogy nyugodt szívvel osztálynak is lehetne hívni őket.
A Celebek az utóbbi időben tagozódáson is átmentek, és rangjuknak, nagyságuknak megfelelően különböző csoportokat, kasztokat alkotnak.

Nyugodtan beszélhetünk egy új jelenségről a „celebizációról”, melynek jellemzői már az induláskor kialakultak.

Mindegy hogy hogyan, miképpen, mindegy, hogy milyen úton, csak híressé válni és híres maradni.

A celebizáció kulcsszava és egyben ars poeticája a „mindegy” szóban jelenik meg. Alapjában nem azzal van probléma, ha valaki híres akar lenni, és célja elérése érdekében éveken keresztül keményen tanul, dolgozik, majd útja végén olyan alkotást vagy alkotásokat hagy maga után, melyre évek, évtizedek, talán századok múltán is emlékezni fognak. Az ilyen embereket nem celebeknek és nem sztároknak hívják, hanem egyszerűen művészeknek vagy híres embereknek. Azt, hogy ismertek lettek szakmai körökben vagy országosan megfelelő alázattal viselik, és a hírnevet inkább szorgalmuknak tulajdonítják, mint különleges adottságaiknak, tehetségüknek. Hétköznapjaik csendesen és főleg botrányoktól mentesen telnek. Sajnos róluk napjainkban egyre kevesebbet hallani, mivel manapság csak celebnek lenni a kifizetődő.

A nép sokasága a király dicsősége; a nép elfogyása pedig az uralkodó romlása.
Péld. 14,28

Kinek vagy minek a hibája, hogy a híres emberek eltűnőfélben vannak, és helyüket a celebek foglalják el? Ennek a kérdésnek a megválaszolása nem az én feladatom. Én, mint egy Zebu inkább megpróbálok egy Celeb szobrot készíteni úgy, ahogyan én látom őket. Remélem a következő alkalommal már néhány képet is be tudok mutatni az alakuló műről. Jelenleg csak azt a darab követ tudom megmutatni, mely reményim szerint Celebbé fog alakulni.

Ha valaki autót kíván vezetni fölösleges a bölcsnek tűnő kérdést feltenni, hogy mi volt előbb, a tyúk, avagy a tojás. Természetesen ebben az esetben a jogosítványt kell először megszerezni, és csak utána van értelme gondoskodni az autóról. Arról már lehet vitatkozni, hogy a kezdő vezető milyen autón próbálgassa szárnyait és tökéletesítse tudását. Az esetek túlnyomó többségében a lepukkant öreg családi autót kapja meg, mondván, hogy jó ez neki, és a családfő feszít a vadonatúj csillogó járgányban. Természetesen más eshetőségek is vannak, mint például kap egy új vagy használt autót vagy megosztják vele a család tulajdonában lévő egyetlen, féltett járművet.

Minap tőlünk nyugatra jártam és faltam a kilométereket az autópályán. A „faltam a kilométereket” kijelentés természetesen nagyképű, mivel egy Zebuhoz illően kissé megfontoltan, ha nem is poroszkálva haladtam. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a felhajtó sávból egy piros sportautó közeledik felém. Ez - modern szóval - dögös autó volt, mely csak úgy tapadt az úthoz. Pár autóval előttem sorolt be a szélső, leglassúbb sávba. Az volt a feltűnő számomra, hogy kis idő elteltével nem hogy nőtt, hanem inkább csökkent a távolság köztünk, ugyanis az ott haladó autósok a sportautó által diktált tempót nem bírták, és sorra megelőzték. Végezetül minden autó elfogyott köztünk, és közvetlen rálátásom volt a műszaki csodára. A típusát még nem tudtam megállapítani, de arra lettem figyelmes, hogy hátul, a rendszámtábla mellett egy idegen nyelvű, tanuló vezetőre figyelmeztető tábla van elhelyezve. Egy kis gázt adtam, és akkor már ki tudtam venni a Ferrari jelvényt.

Erős késztetésem volt, hogy én is megelőzzem és dicsekedjek nem létező ügyességemmel. Végül is a lustaság győzött, és a Ferrari mögött poroszkálva faltam tovább a kilométereket, miközben azt próbáltam megfejteni, hogy mi lehet az oka annak, hogy valaki ilyen drága és nagy teljesítményű autón tanul vezetni? Például a feltűnési vágy hajtja, vagy a családnak talán nincs pénze második autóra, vagy valami más?

A lehetséges eshetőségeket számba véve arra a megállapításra jutottam, hogy az illető valójában magyar, akinek már előre lezsírozott helye van a Ferrari gyári csapatában, és most próbálja igazolni az arra való jogosultságát.

Nem nagy felismerés az, ha egy zebu elutazik, akkor bizonyos idő eltelte után haza is kell jönnie. Jó érzés ismét hazajönni, megszokott neszeket hallani és ételeket enni, ismerős szagokat érezni, valamint nap, mint nap ismerős arcokat látni és üdvözlésként egy-egy kedves szóval köszönteni a barátokat. Ez a megszokott utáni vágyakozás egy hosszabb távollét után már az indulás napján hatalmába keríti az utazót, és a hazafelé tartó repülőn már olyan érzése van, mintha hazai földön lenne.

Az utazás napján korán kiértem a repülőtérre és az elsők között szálltam be a gépbe. Rövid repülőútra készülődtem, ölemben egy magyar nyelvű könyvvel éppen a szemüvegem kerestem, mikor egy fiatal lány vetette bele magát a mellettem lévő üres ülésbe. Annyira laza volt, hogy a télikabátját sem vette le, csak ülő helyzetében karjait húzta ki annak ujjaiból. Feléje fordulva idegen nyelven egy rövid köszönéssel üdvözöltem, mivel első látásra nem tudtam megállapítani nemzetiségét. Neveltetésemnél fogva belém verték, hogy ha az ember olyan helyen van, ahol hosszabb vagy rövidebb időt fog eltölteni mások jelenlétében, akkor egy rövid köszönéssel illik megtisztelni a másikat. Ezen szokás az európai nagyvárosokban kezd kiveszni, de vidéken idehaza és külföldön is erősen tartja magát. Útitársnőmről ezen udvarias gesztus úgy pattant vissza, mint ahogyan a tűzfal veri vissza a számára gyanús vírussal fertőzött küldeményeket.

Ezt követően mindketten saját olvasmányunkba temetkeztünk. A különbség az volt, hogy abban, amit én olvastam betűk voltak, melyek szavakat, a szavak pedig mondatokat alkottak. Amit ő olvasott, az inkább csak képekből állt, az oldalak csak nagy ritkán voltak betűkkel tagolva. Távolról belepislantva újságjába pár szót sikerült kisilabizálnom, és azzal nyugtatgattam magam, hogy rossz nyelven üdvözöltem és köszönésem ezért siklott el a füle mellett. A jegyzetelésnek érdekes módjára lettem figyelmes. Azon oldalakat, ahol feltehetően valami számára érdekes információval találkozott a lány laza egyszerűséggel kitépte és a zsebébe gyűrte. Ezen oldalak mind kizárólag képes információt tartalmaztak, melyek trendi divat irányzatokkal voltak kapcsolatban.

Landolás után a gép még alig állt be a helyére mikor útitársam felpattanva előrerohant, hogy elsőként szállhasson ki a gépből. Gondolom, a sors fintora lehetett, hogy én, aki udvariasan kivártam a sorom, vele egy időben értem ki a repülőtér kijáratához. A kijáratnál megállva egy magyar rendszámú, hatalmas autó gördült oda hozzá. A gépkocsiból egy fiatalember ugrott ki, és ha szóban nem is, de másképp köszöntötték egymást.

Vártam már, hogy álruhámtól megszabaduljak, és ismét itthon lehessek, de külföldi tartózkodásomat mégis meghosszabbítottam. Kíváncsi voltam, hogy az Adventet hogyan ünnepelik arrafelé zebuk és a nem zebufélék. Kíváncsi voltam, hogy az Advent hetei azon, tőlünk nyugatra lévő országban tényleg az örömteli várakozással telnek-e vagy a végeláthatatlan vásárlással és örökös híradással arról, hogy a karácsonyi roham mikor kezdődik, mik a slágertermékek és családonként mennyit kell költeni ahhoz, hogy a Karácsony „áldott és békés” legyen.

Ott is vásárolnak ajándékokat karácsonyra, de anyagi helyzetükhöz viszonyítva kisebb értékekben. Az is igaz, hogy az anyagi jólétnek köszönhetően a vásárlás szenvedélyének egész évben folyamatosan hódolnak. Ott is minden ki van világítva, a fő útvonalak fényárban úsznak ugyanúgy, mint nálunk, de valahogy a hangulat mégis ünnepibb. Az ünnepibb hangulatot a lakosok varázsolják az utcákra. Talán azáltal válik ezen időszak ünnepivé, hogy ott a lakosok nincsenek agyonhajszolva, nincsenek tele gondokkal, és inkább figyelnek egymásra és a közelgő ünnepre. Hangulatukban inkább érezhető a varázslatos adventi várakozás, mint az év végi hajtás nyomasztó hatása. Kedvenc időtöltésük, hogy esténként vagy munka után rövid sétát tesznek a karácsonyi vásárban, és ilyenkor az ismerősök pár kedves és figyelmes szót váltanak egymással.

A pozitív jelzőkkel azért csínján kell bánni, mert errefelé is érhetik a Zebut meglepetések. Egy karácsonyi vásárban készített TV riportban az ott lévőknek ilyen kérdéseket tettek fel:

Kinek a születését ünnepeljük Karácsonykor? A legtöbb válaszoló a Télapót jelölte meg!

Mikor született Jézus Krisztus? A válaszolók nagy része szerint a középkorban, 800 vagy 1500 körül!

Voltak még egyéb, hasonlóan „nehéz” kérdések, melyekre a megkérdezettek az előzőekhez hasonló válaszokat adtak.
Elgondolkoztató valahol - elvonatkoztatva attól, hogy az emberek hívők-e vagy nem - hogy egy keresztény ország lakosaként nincsenek tisztában egyik legnagyobb egyházi ünnepünk alapjaival. Jó lenne, ha ezentúl a Karácsony nemcsak arról szólna, hogy az emberek mit, hol és mennyiért vásároltak, hanem arról is, hogy mit is várunk Advent alatt, és mit ünneplünk Karácsonykor.

Áldott békés ünnepeket kívánva.

Dr. Zebu

Gyerekkoromban szegények voltunk. Akkoriban mindenki szegény volt, de mi talán még az átlagnál is szegényebbek voltunk. Ma már értem az okát, szüleim a „rossz” oldalon voltak, és nem voltak hajlandóak a „jó” oldalra átállni. Inkább maradtunk azok, amik voltunk. Akkoriban sem volt kifogásom ez ellen, de ma már nagyon tisztelem őket állhatatosságukért. Igyekeztek, hogy én, mint egyetlen gyerek mindent megkapjak és semmiben se szenvedjek hiányt. Ez a „minden” inkább szellemi dolgokra terjedt ki, mint tárgyiakra.

Már lufit kapni is nagy eseménynek számított akkoriban. Ritkán kaptam lufit, de ezen alkalmakkor soha nem tudtam levetkőzni romboló hajlamomat. Nálam a lufik átlagéletkora öt perc és max fél óra között ingadozott. Ezért is hívott édesapám gyakran sintérnek.

Soha nem értette meg késztetésemet, hogy addig fújjam a lufit, míg egyszer csak eldurran és darabjaira szakadva szétrepül. Akkor én sem értettem, csak homályos elképzelésem volt az öröm forrásáról, de ma már talán világosabban látom.

Rendkívül tetszett, hogy - gyakorlatilag befektetés nélkül - a tér jelentős részét tudhattam a magaménak. Mindig arra törekedtem, hogy a lufi felfújásával még nagyobb és nagyobb teret hasítsak ki magamnak és csak magamnak. A kísérlet vége mindig egy nagy durranás volt, mely gyakran még fájdalmat is okozott.
Manapság nem hasonló játék folyik a világban? Zebu létemre úgy érzem, mintha számos követőm volna. A különbség az, hogy ők nem gumi lufikat fújnak, hanem mást, annak reményében, hogy mind tetemesebb és tetemesebb haszonra tesznek szert. Az odavezető út nem számít és a durranással sem számolnak, ugyanis az nem nekik fáj, a szétrepülő szilánkok nem őket csípik arcul.

A faragással könnyen elkészültem, de a végső stílus kialakításáig sok munka volt hátra. Sikerült úgy megtervezni és kivitelezni, hogy témája ellenére nem viseli magán sem a népi fafaragás, sem a szocreál jegyeit.

A munka neheze még ezután következett. Meg kellett még adni azt a végső jellegzetességet, ami megkülönbözteti a szokványostól, ami eltérővé és kissé megdöbbentővé teszi az alkotást.
Arra gondoltam, hogy a faragott rész síkjából, ki kell lépni és a kompozíciót a térben kell folytatni. Mivel pálinkafőzésről vagyis desztillációról van szó az átmenetet a sík és tér között a lepárló csöve jelentheti.

Valamiből kiálló cső szokatlan, de nem meglepő vagy megdöbbentő. A szobor hatása mozgással kapcsolatos, mely csak akkor látható, ha megnézitek az itt lévő videó felvételt.
Hitre nemcsak annak volt szüksége, aki a pálinkafőzési eljárást kidolgozta és akinek ezt a szobrot fagagtam, hanem nekem is, hogy sikerüljön mindazt kifejezni, amit mondani akartam. Ezért került fel az üst aljára az alábbi idézet.

“Minden lehetséges annak, aki hisz”Márk.9,23

Faragás közben egy régi, de igaz történet jutott eszembe. Az egyetem elvégzése után egy elegáns, sokak által irigyelt helyen kezdtem el dolgozni. Itt a kollégák ügyeltek arra, hogy napjában többször a folyóson sétáljanak, mintha a könyvtárba mennének, vagy onnan jönnének a hónuk alatt különböző külföldi folyóiratokkal. A gyűléseken vagy akár a folyosón is gyakran elhangzó kérdés volt, hogy olvastad-e, X.Y. professzor bizonyos folyóirat egy adott számában mit publikált. A választ meg sem várva a következő kérdés rögtön az volt, hogy vajon kipróbáltad-e ezt a nagyszerű ötletet saját kutatási területeden.
Continue reading

Hosszú ideje már annak, hogy a kötelező tanulmányaimat befejeztem. Szeptemberben, amikor a tanítás ismét elkezdődött a nebulók számára régi iskolámra és a tanévkezdésre gondoltam. Érdekes, hogy évtizedek távlatából mi az első gondolat, ami az ember eszébe jut az általános iskolára gondolva.

Bevallom, hogy nem az évtidezek óta koptatott, agyonfirkált padok vagy a padokra irt puskák ugrottak be elsőnek, hanem az osztályok falára kiaggatott jelmondatok. A jelmondatokat általában a tábla fölé akasztották. Gondolom ennek az volt az oka, hogy a diákok, akik elméjük pallérozásában nem jeleskedtek legalább ideológiailag pallérozódjanak és ezen mondatokat olvassák szüntelen.

Abban az iskolában, ahová én jártam tantermenként két mondat váltogatta egymást. Az egyik egy József Attila idézet volt:

„Dolgozni csak pontosan és szépen, mint csillag megy az égen, úgy érdemes”

A másik idézet:

„Lenin élt
Lenin él
Lenin élni fog”

A fenti jelmondatokkal kapcsolatban néhány szót szeretnék szólni az akkori társadalmi propaganda és a valóság közötti ellentmondásról, továbbá az Örökkévalóságról.
Continue reading