Lufi
Gyerekkoromban szegények voltunk. Akkoriban mindenki szegény volt, de mi talán még az átlagnál is szegényebbek voltunk. Ma már értem az okát, szüleim a „rossz” oldalon voltak, és nem voltak hajlandóak a „jó” oldalra átállni. Inkább maradtunk azok, amik voltunk. Akkoriban sem volt kifogásom ez ellen, de ma már nagyon tisztelem őket állhatatosságukért. Igyekeztek, hogy én, mint egyetlen gyerek mindent megkapjak és semmiben se szenvedjek hiányt. Ez a „minden” inkább szellemi dolgokra terjedt ki, mint tárgyiakra.
Már lufit kapni is nagy eseménynek számított akkoriban. Ritkán kaptam lufit, de ezen alkalmakkor soha nem tudtam levetkőzni romboló hajlamomat. Nálam a lufik átlagéletkora öt perc és max fél óra között ingadozott. Ezért is hívott édesapám gyakran sintérnek.
Soha nem értette meg késztetésemet, hogy addig fújjam a lufit, míg egyszer csak eldurran és darabjaira szakadva szétrepül. Akkor én sem értettem, csak homályos elképzelésem volt az öröm forrásáról, de ma már talán világosabban látom.
Rendkívül tetszett, hogy - gyakorlatilag befektetés nélkül - a tér jelentős részét tudhattam a magaménak. Mindig arra törekedtem, hogy a lufi felfújásával még nagyobb és nagyobb teret hasítsak ki magamnak és csak magamnak. A kísérlet vége mindig egy nagy durranás volt, mely gyakran még fájdalmat is okozott.
Manapság nem hasonló játék folyik a világban? Zebu létemre úgy érzem, mintha számos követőm volna. A különbség az, hogy ők nem gumi lufikat fújnak, hanem mást, annak reményében, hogy mind tetemesebb és tetemesebb haszonra tesznek szert. Az odavezető út nem számít és a durranással sem számolnak, ugyanis az nem nekik fáj, a szétrepülő szilánkok nem őket csípik arcul.
